headerphoto

ARANY JÁNOS ÁLTALÁNOS ISKOLA

TÓTHFALU ÉS ISKOLÁJÁNAK FEJLŐDÉSE A XX. SZÁZAD KÖZEPÉN



Tóthfalu településsel 1955-ben ismerkedtem meg. Amit e faluról addig tudtam az őszintén megvallva nem volt valami idilli kép, - az utcái nyakig sárosak, elzárva a külvilágtól, csapadékos időben még járművel is csak tengelyig érő sárban lehetett megközelíteni és télen pedig behavazva szinte mindentől elzárva.

A falu polgáraival egy választók gyűlésén találkoztam először, mert mint a szomszédos Oromhegyes település iskolájában tanító pedagógust, akit a társadalmi-politikai munkában igen csak foglalkoztatott az akkori Hazafias Népfront, kiküldtek azzal a feladattal, hogy igyekezzek a tóthfalusiakat meggyőzni a falu szocialista átalakulásának érdekében a szövetkezeti mozgalom tömeges támogatására.

Tóthfalu akkor Oromhegyeshez tartozott, így a népbizottság is ez utóbbiban székelt. Ezért az embereknek Tóthfaluból minden hivatalos ügyintézésért Oromhegyesre kellett menniük. Ezzel együtt járt az is, hogy minden anyagi eszköz Oromhegyesre csorgott, de onnan tovább Tóthfaluba már alig csepegett. Mindez az első ottlétem alkalmával világossá vált előttem. Sajnos az akkori oromhegyesi vezetés messze elhanyagolta Tóthfalut. Pedig a tóthfalusi munkaviszonyban lévők nagy többsége, azon kevesek kivételével, akik az oromi és a bogarasi mezőgazdasági birtokokon dolgoztak, az oromhegyesi SRZ Budućnost mezőgazdasági birtokot gyarapította.

Az akkori helyi és felsőbb politikai vezetés nem tudta, vagy talán még az is lehet, hogy nem akarta felfogni, hogy egy település csak akkor tud a benne élő lakosságnak elfogadható életfeltételeket biztosítani, ha rendelkezik intézményekkel, társadalmi szervezetekkel, bolttal, kocsmával, munkahelyeket biztosító vállalattal, … és hát nem utolsósorban helyben lakó plébánossal, pedagógusokkal és orvossal.

Elmondhatom, hogy falujárásaim során igen jól megismertem az embereket, a nyíltságukat, közvetlenségüket és őszinteségüket pedig egyenesen megkedveltem. Egyben gondjaikat is megismertem, melyek főleg a falu elzártságából és elhanyagoltságából eredtek, melyet természetesnek tartott az akkori politikai vezetés. Abban az időben a gazdaságpolitika hallgatólagosan azon fáradozott, hogy a kisebb településeket felszámolja, majd pedig beolvassza a kisajátított földekből alakított nagy mezőgazdasági birtokok közvetlen környezetébe. Ezért az olyan kis települések, mint Tóthfalu is nem tudtak semmilyen támogatást kapni arra, hogy legalább a fejlődés első lépéseit megtehessék. Röviden ez azt jelentette, hogy szükség volt a tóthfalusi lakosság szorgalmas munkájára, pénzére és a választásokon leadott voksaira, de a falu fejlesztésére már kár volt pénzt áldozni. Ez ellen folyamatosan lázadtak és küzdöttek is a tóthfalusiak, és még ilyen körülmények között is védték a közösségük érdekeit.

Azt tapasztaltam, hogy e harcban a falu lakossága egységes és következetes volt, amit bizonyított, hogy a falugyűléseken nyíltan, bátran és félreérthetetlenül kiálltak jogos követeléseik mellett, függetlenül attól, hogy tetszett-e ez vagy sem az akkori politikát irányítóknak. Bevallom tetszett az emberek gerincessége, amely számomra is példamutató értékű volt. Ezért a megfelelő községi fórumokon nyíltan ecseteltem a falu áldatlan helyzetét, amiért sokszor nem jó szemmel néztek rám. Ennek ellenére, ahol csak tehettem, támogattam elképzeléseiket, mert már akkor meg voltam róla győződve, hogy az emberek összetartása, amit más környezetekben hírül sem tapasztaltam meg ilyen erős formában, előbb utóbb célhoz vezet és meghozza eredményét.

Oromhegyesről rövid időre Zentára kerültem a járási munkásegyetem gazdasági és társadalmi-politikai katedrájának vezetőjévé, amit azért tartok érdemesnek megemlíteni, mert ezen időszakban a volt zentai járás valamennyi települését meg kellett látogatnom. Ezen látogatások alkalmával győződtem meg a tóthfalusi lakosságról a fentiekben elmondott véleményemről. Ezért amikor a járási káderbizottságba hívattak és elmondták, hogy Tóthfaluban a hat osztályos iskolában csak egy tanító házaspár maradt és az iskolának nincs igazgatója sem, amire engem kérnek fel, szinte habozás nélkül igent mondtam. Így kerültem azután 1958. szeptember 1-től igazgatónak és teljes óraszámmal tanítónak a tóthfalusi iskolába.

Mit is találtam ott? Őszintén megmondom semmi újat. Bepakoltam a betyárbútoromat az iskola épületében lévő egyik szolgálati lakásba és meggyújtottam a magammal hozott petróleumlámpást. Még azon az estén a lámpa pislogó fényénél összeült az egész tantestület, Gracza Anna és Gracza Antal tanítóházaspár és jómagam. Közössen egymás között felosztottuk a tantárgyakat és összeállítottuk az órarendet. Az iskola két épületében három tanterem volt, kettő normálméretű a főépületben és egy hatalmas méretű a főépülettel szemben lévő épületben. Az iskolába ebben a tanévben 168 diák járt, és minden osztály önálló volt. Rengeteg volt az óraszám hármunkra, és ezért reggel 7 órától a fél órás ebédszünettel délután 5 óráig két váltásban tanítottunk. A tantermeket érkezésem előtt a nyári szünetben, mint azelőtt és azt követően is minden évben szép fehérre meszelte a Lékó család. A családfő Lékó János volt az iskola pedellusa, és mivel megegyeztünk, hogy nem kellett neki folyamatosan az iskolába tartózkodnia, ezért ezen szabad idejében ő volt a falu postása, és hetente háromszor Oromhegyesre gyalogolt, vagy jó időben kerékpározott, hogy az ottani postán átvegye a tóthfalusiak nevére érkezett küldeményeket, majd pedig azokat kikézbesítette a címzetteknek. Meg kell még említenem, hogy a tantermek szép fehérre meszelt falai között a padlózat fáradt olajjal volt bekenve, ami kinézetre igen szép kontrasztot adott, de az egészségtelen bűz miatt szinte kibírhatatlan volt.

A három pedagógus az első hónap végére kidőlt, mivel kimerített bennünket az egész napos tanítás. Mivel előzőleg oromhegyesi tanító is voltam ezért sikerült megegyeznem Ladányi Lajossal, az ottani iskola igazgatójával, hogy Pletl Gizella személyében kisegítenek egy tanerővel. A tanítónő megegyezésünk napján, amely egy szombati nap volt, letanította Oromhegyesen a délelőtti óráit, majd gyalog kijött Tóthfaluba, hogy megtartsa a délutáni órákat. Ez idő alatt én Ördög Ferenccel és Özvegy Károlyal megszerveztem a poggyászának és bútorainak kiszállítását, és mire befejezte a tanítást és indulni akart vissza, nagy meglepetésére közöltem vele, hogy bebútorozott szobája már itt van helyben. Így lettünk azután négyen tanítók a hat osztályra. Igaz ezt követően is reggeltől estig tanítottunk, de legalább közben maradt egy kis szabadidőnk hangszálaink pihentetésére. El kell mondanom azt is, hogy közülünk senki sem volt elkeseredve. Közben az ebédjeink is megoldódtak. Először a mai Pánczél Mariska vállalta, majd pedig Harmath Emília főzte ebédünket minden nap. Férje Dezső hozta minden nap pontosan háromnegyed egyre. Ezt mi azután egy tálalásban, mint egy igazi család körül ültünk és közösen elfogyasztottuk. Reggelenként Lékóbácsi hozta a jó házi tejet (azóta sem ettem olyan finom tejet és tejtermékeket), a vacsorát is szintén közösen szereztük be, és a ki mit hozottból mindenki kedve szerint fogyasztott. Amikor pedig elseje körül megkaptuk fizetésünket, kiszámítottuk az egy-egy főre jutó élelmezési költségeket és tisztáztuk adóságainkat. Ebben az időben, a faluban pék sem volt még, ezért nagy rábeszélésünkre Nagy Józsi bácsi pékséget nyitott. Ennek köszönhetően rendeződött a falu rendszeres kenyérellátása, ami esetünkben azért fontos, mert be tudtuk indítani a diákkonyhát. Fejős Annus néni vállalta a szakácsságot, és annyira belejött, hogy a diákok többsége hamar megkedvelte az uzsonnát.

Az első Tóthfaluban töltött tél megáldott bennünket hóval. Szegény tanulóink, főleg a tanyákról begyalogolók leizzadva érkeztek az iskolába.

Érkezésem évének novemberébe újra alakítottuk az iskolatanácsot, melybe olyan szülők kerültek, kiknek volt iskolás gyermekük. A tanács elnöke Nagy József lett, tagjai pedig Bellér Ferenc, Ördög Ferenc, Sarnyai Mihály, Huszár Dezső, Pető Emma és jómagam lettünk. Ez a testület mindig készen állt az iskola megsegítésére szervezett akciók lebonyolításában. Itt meg kell említenem, hogy az iskola tüzelőjét az adorjáni vasútállomáson kellett kipakolni a vagonokból, majd pedig elszállítani Tóthfaluba. Sokszor két traktorral kellett egy pótkocsit húzatni, mert olyan feneketlen volt a sár. Amikor azután megérkezett a tűzifa az iskolaudvarba, itt fel kellett vágatni és bepakolni a fáskamrába. Emlékszem, hogy Bata József fűrészesnek két napjába tellett mire csak feldarabolta, és a bepakolás sem vett el kevesebb időt.

A tavaszi hóolvadást azután “térdig” érő sár követte. Számunkra, úgy ahogyan a helybéliek számára sem jelentett azonban ez túl nagy problémát, mert mindannyiunknak volt nélkülözhetetlen lábbelije, a gumicsizma. Viszont a sár nem kevés gondot jelentett az iskolában, mivel a diákok óhatatlanul is behordták csizmájukkal a sarat. E helyzeten az után úgy sikerült javítanunk, hogy zsírszódával olajtalanítottuk a tantermek padlóit, és bevezettük a pócsni rendszert. A folyosókat elláttuk polcokkal és fogasokkal, melyeket Ördög Ferenc barátom készített el térítésmentesen. Ettől kezdve a tanulók kabátjaikat és kinti lábbelijeiket a folyosón hagyták. Ennek köszönhetően a tantermekben ettől kezdve nagyobb tisztaságot és tisztább levegőt biztosítottunk.

Nem csak diákjaink szüleivel, hanem szinte a falu egész lakosságával kiváló viszonyt alakítottunk ki, köszönve főleg az emberek közvetlenségének és baráti szándékának.

Ezért igazán kevés disznótor múlt el a faluban, ahova ne hívtak volna meg bennünket. Ezeken a torokon azután mi főleg kántálóként jelentünk meg. A kántálók között ott volt Lékó bácsi (a megesett cigánylány), Bontovics Gyurka bácsi és felesége Piroska néni, Bellér Feri bácsi a falu borbélya, Nagy Józsi bácsi a pék, Gracza kolléga és jómagam. Ezek a “hagyományőrző” programok azután általában disznótoros vacsorával fejeződtek be. Viszont az is szinte természetes volt, hogy a faluban kialakult baráti köröm, valamint az iskolatanács tagjai párjaikkal és a kollégák vendégeim voltak szinte minden évben a március 21-ét követő szombat este Benedek napra.

Időközben a faluban felmerült az óvoda hiánya. Többszöri nekifutás után sikerült meggyőzni a kanizsai városi vezetőséget, hogy küldjenek ki egy “ezermestert” az ablakok és ajtók megjavítására. A nagyteremből azután falazással lerekesztettünk egy megfelelő nagyságú helyiséget, ahová behelyeztük az óvodát. Az első óvónői teendőket Tóth Gizella oklevél nélküli pedagógus látta el. Első évben az óvodába 23 gyermeket írattak be a szülők.

A falunak ebben az időben nem volt egy megfelelő tágas boltja, és ennek megoldására született meg az ötlet, hogy a Bali kocsmából, ahol egyébként hétvégeken zenés társas esteket és színdarabokat szerveztünk, el kell falazni egy részt, és a kanizsai Univerzal nyisson benne állami boltot. Az üzlet megnyitását követően Dukai Ferenc lett az üzletvezető. Úgyszintén állandó nyitva tartással kocsma sem működött ebben az időben, a faluban, ezért hosszas utána járással sikerült kieszközölnünk az illetékeseknél, egy állandó nyitva tartással működő kocsma engedélyezését. Ugyan akkor Mihályi Géza oromhegyesi kocsmárost baráti alapon rábeszéltük, hogy működtesse a kocsmát.

A pedagógusi kar aktívan részt vett a falu társadalmi életében is. A tanítónők főleg a könyvtár működtetésébe és a falu kúltúrális életének szervezésében tevékenykedtek, míg mi Gracza kollégával, a helyi tűzoltó egyesület munkájába kapcsolódtunk be, ahol felkészítve a tagokat, mi is levizsgáztunk.

Azt is el kell mondani, hogy bármennyire is tiltották az iskola és az egyház együttműködését, mi ennek ellenére igazán jó viszonyban voltunk Firányi Lajos plébános úrral. Az akkori viszonyok között ez sem volt igazán jellemző más településeken. Mi azonban ebben a kis közösségben úgy éreztük, hogy ez természetes és azon voltunk, hogy egymás útjait ne keresztezzük. A plébános úr minden iskolaév kezdetén elkérte az órarendet és ahhoz igazodva osztotta be a hittantanítást.

Az 1959-es év ősze gazdag kukoricaterméssel lepte meg az embereket és a Szövetkezetet is. Akkora volt a terméshozam, hogy nem volt elegendő munkás a tengeri betakarítására. Ezért községi jóváhagyással az iskolák diákjai is bekapcsolódtak a kukorica betakarításába, így a tóthfalusi iskola szinte minden diákja is bekapcsolódott ebbe az akcióba. Reggel 6 óra 30 perckor jöttek a szövetkezetből a traktorok és kivitték a “munkásokat” a kukoricaföldekre. Itt azután megkezdődött a nem is könnyű munka. 10 órakor hozták a diákok uzsonnáját, majd pedig 13 órakor az ebédet, hogy azután legyen miből erőt gyűjteni a 17 óráig tartó munkaidőig. A kézi kukoricaszedés nem tartozik a könnyebb fizikai munkák közé, ennek ellenére igazán nem volt nehéz tanulóinkkal megszervezni a munkát, mert szinte mindannyian értettek hozzá. Sőt az ő kezdeményezéseikre, még versenyzésre is kihívták az oromhegyesi és oromi iskolák tanulóit. A tóthfalusi iskola diákjai az egy főre lebontott és az összesített eredményben is fölényesen felülmúlták az említett iskolák diákjait. A betakarítást követően elszámoltunk a szövetkezettel, és megegyeztünk az igazgatóval Kranjčević Pajoval, hogy a kimagasló eredményünkért elkapjuk a számunkra feleslegessé vált agregátort. Ebben az időben jelentek meg az első TV készülékek és mivel a faluban még nem volt villanyáram, ezért úgy gondoltuk jó szolgálatot fog tenni. A falu vezetésével az után megegyeztünk, hogy az agregátort és a TV-t a kultúrotthonba szereljük fel. Mivel maradt még pénzünk és a kultúrotthonban megfelelő bútorzat sem volt, ezért a szövetkezettől kunyeráltunk faanyagot, melyekből Takács mesterrel szekrényeket, asztalokat és székeket készíttetünk. Az elkészült bútorzattal, a padló felfestésével és a falusi asszonyok által bemeszelt falakkal megnyithattuk a kultúrotthont. Ezt követően az összefogás eredményeként létrehozott helyiség valamint a diákok által biztosított technika, melyet a tűzoltók kezeltek, minden este várta a falu lakosságát TV nézésre.

Az elmúlt közel fél évszázadban sokat fejlődött ez a falu, melyet ékesen bizonyít, hogy Magyarkanizsa Községben itt tapasztalható a legnagyobb fejlődés. Az ötvenes években csak egy salakos útról és legalább egy telefonról álmodtunk. Ismerve az akkori helyzetet eszünkbe sem juthatott villanyáram, vízvezeték, betonjárdák, gázvezeték, aszfaltos utak, autóbuszjárat, helyi egészségház és helyi posta, új óvoda és új iskola stb, hogy ne is soroljam tovább. Talán ha elkészül az Egyházközség és a Helyi Közösség közös összefogásában épülő új iskolaközpont, amelynek alapkövét vezető belföldi és külföldi személyek komoly ígéretei mellett a közelmúltban helyezték le, teljes lesz a mi időnkben meg sem álmodott faluközpont.

A falu történetéhez hozzátartozik, az iskola fejlődése is. Hiszen valamennyi itt dolgozó pedagógus munkájával és szorgalmával, a társadalmi életben kifejtett tevékenységével, hozzájárult annak alakulásához.

A falu mai iskolaépülete, melynek állapotát ezennel nem ecsetelném, valamikor a XX század elején épült csendőrlaktanyának és istállónak. A régi Tóth úti iskolában, melyre talán már csak a falu idősebb lakosai emlékeznek, folyt azt megelőzően a tanítás. Abban az épületben, amely a faluból kivezető út és a Tóth út kereszteződésétől pár száz métere keletre állt, volt egy nagy tanterem és egy tanítói lakás. Ekkor még kombinált tagozatokon folyt a tanítás (I-III, II-IV osztályok).

1945. október 1-én Pató kolléga kíséretében (azért kísérettel, mert azt sem tudta hol van Tóthfalu) Magyarkanizsáról kijött László Ilona, utána pár hónapra pedig jelentkezett Gombos Ilona tanítónő is. Ekkor mintegy 80 diák járt iskolába.

1946-ban a negyedik osztályt befejezett tanulók azután felsőbb jóváhagyással helyben maradtak, és megnyílt az ötödik osztály is. Közben Latyák József tanítót is ide helyezték, majd 1946 őszén Rácz Szabó Mária személyében újabb pedagógust kapott a falu. Időközben megszaporodott a diákok létszáma is, amely ebben az időben meghaladta a 140 is.

1947-ben újabb fejlődésen ment keresztül az iskola, mivel megnyílt a hatodik osztály is. Ezzel együtt önállóvá vált az addig Magyarkanizsához tartozó iskola. Ennek eredményeként és a tanulók létszámának növekedése lehetővé tette önálló tagozatok megnyitását. A tanerő ekkor Kovács Lajossal bővült. Az elsőtől a negyedik osztályig a tanítók egy-egy osztályt vezettek, az ötödik és hatodik osztály tantárgyait pedig felosztották egymás között.

1952-ben a Latyák pedagógus házaspár Magyarkanizsára költözött, és helyükbe Raffai Józsefet és Varga Ferencet helyezték Tóthfaluba. Ebben az évben Raffai kolléga let az iskola igazgatója, majd 1953-ban ő is elköltözött és a helyébe Kőműves Jolánt helyezték, aki az igazgatói teendőket is ellátta. Ugyan ekkor Varga Ferencet áthelyezték oromhegyesre, ahol megnyílt a nyolcosztályos iskola. Ebben az időben újra pedagógushiány jelentkezik, amely nem csak Tóthfalura volt jellemző, hanem szinte az egész zentai járásra.

A probléma enyhítése céljából az 1954/55-ös iskolaévben a járás vezetői ösztöndíjakat kínáltak fel pedagógus tanfolyam elvégzésére. Erre olyan személyek jelentkezhettek, kiknek megvolt a középiskolai érettségijük, és a szakmai tantárgyakból lerakott vizsgák után egy társadalmilag is elismert második érettségit szerezhettek.

1955. szeptember 01-én három új pedagógus, név szerint Szorcsik Etelka, Bozsó Emma és Molnár Gábor Anna kezdi meg a tanítást.

Az 1958-as év elején Gracza Antal kollégával, aki Jaša Tomić-ról érkezett, bővült a tantestület. Azonban a szeptember 01-én indult újabb tanévre csak a Gracza házaspár (időközben feleségül vette Molnár Gábor Annát) maradt, amikor is engem helyeztek ki tanítónak és egyben az igazgatói teendőket is, elláttam, melyet Szorcsik kolléganőtől vettem át.

1960-ban engem áthelyeztek a magyarkanizsai Ady Endre iskolába igazgatónak. Ekkor helyembe Gál Ottó érkezett, aki emlékezetem szerint a következő évben, mivel nem tudott beilleszkedni, itt hagyta a tóthfalusi iskolát.

1961 nyarán Molnár Csikós Gizella (akit időközben feleségül vettem) is Magyarkanizsára költözött. Hasonlatosság a Latyák házaspár és a mi elköltözésünk között az volt, hogy Latyákék első kislányuk születését, míg mi a fiunk születését vártuk, és mivel a faluban, ebben az időben sem orvos, sem gyógyszertár nem volt (honnan is lehetett volna) ezért az újszülöttek szempontjából nagyobb biztonságot láttunk a városban.


Molnár Csikós Benedek

nyugalmazott tanító