headerphoto

OLIMPIA SPORTEGYESÜLET

A FALU SPORTÉLETÉNEK KIALAKULÁSA AHOGYAN LÉKÓ LAJOS A KLUB EGYIK ALAPÍTÓJA ÉS EGYKORI ELNÖKE LÁTJA


Egy közösség összetartó erejét, viszonyainak harmonizálását nagyban meghatározza a művelődési és a sportélet alakulása és fejlődése a közösségen belül.

A Tóthfalusiakat mindig a szorgalom, az egzisztenciális minimum megteremtésének szükséglete jellemezte.

Állandó munkaviszonyban a XX. század első kétharmadában igen kevesen voltak. Az emberek ebben az időben szezonmunkákból és napszámosi bérből éltek.

Ezért a művelődési élet, melyet a színjátszó csoportok képeztek, tevékenységei főleg a tél idejére estek. Ezeket az előadásokat azután bálak kísérték. Ennek köszönhetően az egyes ünnepeket különböző rendezvények tették még színesebbé. A művelődési élet munkájából úgy a legények, mint a nagylányok kivették részüket.

A környező településeken, mint Orom, Bogaras és Oromhegyes, már ebben az időszakban működtek és versenyeztek is labdarúgó csapatok.

Kis falu lévén Tóthfalunak ilyen lehetősége nem volt, mivel a legények közül nem akadt elég érdeklődő, akik csapatot alkothattak volna.

Mint minden időben akkor is volt udvarlási láz. A legények fel-felfigyeltek a tóthfalusi csinos lányokra, még a szomszédos falvakból is.

Ilyen érzelmi kötődéssel udvarolt a velünk szomszédos házba Gazdag János az ízig, vérig sportember. Ő kiváló fudbalista, röplabdázó és atléta is volt. Mindezek mellett kiváló szervezési készséggel is rendelkezett. A falusi legényekkel egy hálólabda pályát építettek ki a mai park helyén, és megalakult egy csapat is, amely a későbbi egyesület alpjainak is tekinthető. Minden vasárnap nagy csaták folytak a pályán. Mi fiatalabb srácok örömmel és ámulattal néztük a Gazdag János által oktatott és fejlődő csapat játékát. Emlékezetből a teljesség igénye nélkül a következő nevek jutnak eszembe: Törtelyi József (a sokszoros Jugoszláv válogatott, Európa és Világbajnokságokon, valamint Olimpiai játékokon szereplő és érmeket szerző Törtelyi József birkózó édesapja), Harmat Illés, Bagi István (ők később Szabadkára költöztek), Ördög Károly (Ausztráliában él), Ördög Imre, Borsos Mihály, Király Illés.

Talán ezeken a vasárnapokon, a mérkőzések izgalmait látva érlelődött meg bennünk, fiatalabbakban a sport iránti vonzalom, a csapatszellem és a versenyzés szükséglete.

A 60-as évek elején falunk még távol esett a környező helységektől. Mondhatnánk, hogy egy izolált kis közösség voltunk. A közlekedési útvonalak mintha elkerülték volna Tóthfalut.

A környező falvaknak kövesútjuk vagy vasútjuk volt, nekünk pedig 3-5 km kellett sáros utakon megtenni, hogy elérkezzünk a szomszéd települések valamelyikére, ahol már ott volt a vasút vagy a kövesút.

Ebben az időben a falunak csak hatosztályos általános iskolája volt. Akik tovább akartak tanulni azok Oromhegyesre vagy Oromra jártak iskolába. Középiskolába pedig főleg Zentára, Szabadkára vagy Zomborba jártunk. Az egyetemi hallgatók pedig Szabadkát és Újvidéket választhatták. Viszont aki nem tudott tovább tanulni, annak a mindennapi nehéz fizikai munka töltötte ki a hétköznapjait. Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, hogy érzékeltessem, mennyire nem volt egyszerű feladat ilyen körülmények mellett sportolni, és szervezetten versenyezni.

A hatvanas évek elején voltak ugyan próbálkozások egy labdarúgócsapat megalakítására, viszont gyorsan kiderült, hogy a több mint 70 fiatal mintegy fele a szebbik nem, a leányok csoportjába tartozik. A megmaradt 30 legény közül viszont többen nem is akartak labdát látni, hát még futni utána. Így gyorsan rá kellet jönnünk, hogy ez az út számunkra nem járható. Ezen felismerést követően érlelődött meg bennünk a gondolat, hogy a kézilabda legyen az a sport, amelyen keresztül megalapozható lesz a falu sportélete.

Megkezdtük a csapatba a tagtoborzást, majd pedig a pálya építését a jelenlegi helyén. Őszintén megvallva ez sem volt egy egyszerű feladat, végül azonban több hetes önkéntes munka eredményeként kialakult a földes kézilabdapálya (ebben az időben már jórészt salakos és aszfaltos pályákkal rendelkeztek a versenyző csapatok).

Ezt követően a mindennapi sportgondok is megkezdődtek. Pénz kellett kapukra, hálókra, labdákra, felszerelésre stb. De vállaltuk, még olyan áron is, hogy kezdetben a játékosok maguk vették meg felszerelésüket. Közben vendégcsapatokat hívtunk és mi is viszonoztuk szereplésüket. Az egyre jobb eredmények igazolták, hogy jó úton halad a csapat. Ezek után már nem volt nehéz meghozni a döntést, hogy hivatalos klubbot alapítsunk, melyel versenybe szállunk a környező csapatokkal. Így született meg a döntés a 60-as évek közepe táján az OLIMPIA Ifjúsági Sport klub megalapításáról.

A kézilabdacsapat aktív tagjai voltak:

-Tóthfaluból-

Lékó Miklós, Lékó Dezső, Lékó Lajos, Lékó Károly, Borsos Dezső, Borsos Károly, Kokovai Szilveszter, Losonc Imre, Törteli Imre, Bicskei Dénes, Bartus Vilmos, Trenka János és Zsoldos Gyula.

-Oromról-

Rózsa Mihály, Bózsó Antal, Losonc Mihály, Losonc József és Purgel József.

-Oromhegyesről-

Szabó László (Kirbi), Szögi Ferenc (Lili), Mészáros Antal (Tóni) és Törteli Károly.

-Adáról-

Ködmön Csaba (Lékó Károly osztálytársa és iskolai csapattársa volt)

-Csókáról-

Kónya Mihály (Lékó Lajos osztálytársa és iskolai csapattársa volt)

Sportaktivisták:

Lékó János, Borsos Mihály, Borsos Imre,

Borsos Ferenc, Harmat Dénes és Fogas Károly, akik vizsgázott játékvezetők voltak.

Amint az a felsorolt névsorból is kitűnik, a csapat alappillére a tóthfalusi játékosokra épült, hisz a 7 tagú csapat már megvolt akkor is ha a négy Lékó, a két Borsos és a Kokovai összeállt.

A csapat közvetlen támogatói voltak:

- Horváth Lájos bácsi és felesége Gizi néni, akik a csapat sportfelszerelését mosták és a mérkőzések alkalmával biztosítottak vizet és egyéb szükséges dolgokat.

- A falu önkéntes tűzoltó csapata.

- Tóthfalu apraja és nagyja, akik a hazai mérkőzések idejére még a főzést és az ebédet is későbbre halasztották, csak azért, hogy biztathassák kedvenc csapatukat. Ennek köszönhetően nem egy olyan mérkőzést játszottunk, amikor 150-200 néző buzdította a csapatot.

Örömmel emlékszem az egyesület kezdő lépéseire, amikor is mint elnöke számtalan élményben volt részem. Vajda Tibor az akkori Községi Sportszövettség titkára, akit mint humánus embert és kiváló kézilabdabírót ismertem meg, minden segítséget megadott a számunkra. Például még azt is lehetővé tette, hogy munkaidőn kívül a lakásán is kereshettük, kivéve ha három spriccernél többet ivott és pihenni akart. De ki tudta, hogy mikor ivott három spriccernél többet.

Későbbi hivatali együttműködésünk alapján állítom, hogy igazi sportember volt. Magyarkanizsa sportélete sokat köszönhet példás és sokoldalú sportvezetői munkájának.

A klub hivatalos megalakulásával beneveztünk a községi ligába. Ekkor már a csapat tóthfalusi tagjai mellé egyenként jöttek a fent említett oromi és az oromhegyesi játékosok is.

Lényeg, hogy a csapat egyre erősebb lett és sorba nyertük a mérkőzéseket. Nálunk a csapatszellem volt az erősség és a cél megvalósítása érdekébe tett küzdelem. Az eredményeink tükrében pedig egyre jobban nőtt hírnevünk.

A csapat az első két szezont emlékeim szerint a községi ligában versenyezte végig, a következő csapatok társaságában: Oromhegyes, Kanizsa II, Martonos, Horgos II, és horgosi Bácska.

Miután megnyertük a bajnokságot bejutottunk az Észak-Bácskai ligába, ahol emlékeim szerint három bajnoki idényt játszottunk végig jóval erősebb csapatok társaságában, melyek emlékeim szerint a következők voltak: magyarkanizsai Potisje II, Horgos II, zentai Partizan, adai Potisje II, tiszaszentmiklósi Sloga, szabadkai Spartacus II, szabadkai Bácska (süketnémák csapata), Csantavér és a verbászi községből való Ridjica.

Akkor a Vajdasági liga volt a mi versenyfokozatunk felett, az felett pedig a II és az I szövetségi liga volt még.

Lényeges és valamelyest úgy gondolom érdekes is megemlíteni, mivel és hogyan is utaztunk a vidéki mérkőzéseinkre.

Erre az időszakra főleg még a vasúton való utazás volt a jellemző, mivel motorkerékpár is alig akadt, hát még autó, mikrobusz vagy autóbusz.

Ezért minden egyes vendégszereplésre a csapat tagjai először is mintegy 4-5 km kerékpároztak, hogy vonatra szállhassonak. Számunkra ez nem is jelentett megerőltetést, sőt bemelegítő tréningnek fogtuk fel. Nem így az ellenfeleink, akik közül sokan azt sem tudták hol van Tóthfalu, és amikor Bogarason leszálltak a vonatról és a vasútállomáson útbaigazítást kaptak, hogy még legalább 4 km kell gyalogolniuk, akkor azért amikor megérkeztek voltak ám különféle kommentárok.

A csapat költségeinek fedezésére az anyagi hátteret a Községi Sportszövettség és a Helyi Közösség biztosították. Sajnos ez több esetben nem bizonyult elegendőnek, ezért a játékosok többször a saját zsebükből biztosították a hiányzó pénzt.

Ezért volt talán számunkra mindennek nagyobb értéke, így ha új labdákat vagy felszereléseket kaptunk akkor azt kettős erőbefektettéssel az eredményekkel igyekeztünk meghállálni.

Szép volt és ezért nem is panaszkodtunk. Ismerve az akkori társakat, biztos vagyok benne, ha lehetne és kellene akkor ugyan azt tennénk ismét.